Legújabb jegyzeteim

12 hónapja indult a John Cure Online!
2007.08.25-én a régi Flash alapút felváltotta egy dinamikusan tölthető weboldal, hírekkel, ajánlókkal, csevegővel, stb. Sokáig nem is gondoltam arra, hogy informatív, portál jellegű weboldalra lenne szükségem. Úgy gondoltam, egy írónak bőven elég ha egy egyszerű, de mutatós weboldala van. A civil (?) munkám szerves része az Internet, a kommunikáció és az információ, de én igyekeztem minél kevesebb információt közölni magamról és nem szándékoztam maximálisan kihasználni az Internet nyújtotta lehetőségeket sem.

Biztosan vannak akik még emlékeznek az egy évvel korábbi weboldalra: Jópofa Flash Intró, ami a Hontalan Lelkek első kiadásának borítója alapján készült. Minimális tartalom, könyvajánló, rövid és annál titokzatosabb bemutatkozó szöveggel és persze néhány fotó. Flash weboldal lévén, az oldal egyáltalán nem frissült és így a látogatók is igen kevesen voltak. (Főleg a visszatérők.) Ha jól emlékszem a statisztikákra, talán 2500 egyéni látogató lehetett az első évben, szemben a mostani 29.000-el! (Ez azért jelentős növekedés és még csak a bemelegítő köröket futjuk!!!)

A változás, mint nagyon sok esetben most is egy Kedves Olvasómnak volt köszönhető. Bizony ilyenkor is beigazolódik, hogy nincs író olvasó nélkül. Ezért is van, hogy minden kritikát szívesen meghallgatok és megfontolok, minden olvasóktól kapott levelet elolvasok és megválaszolok.

A lényeg, hogy az új weboldal ötletét és a végső elhatározást is egy ilyen kedves levélnek köszönhettem. Az egyik nap a leveleim között felbukkant pár sor. A levél írója (az én Kedves Olvasóm) érdeklődött az új regény megjelenésének dátumáról és miközben biztosított róla mennyire tetszett neki a könyvem, megemlítette, hogy majdnem minden nap megnézi a weboldalam. Mondanom sem kell nagyon jól esett, de közben rádöbbentem, hogy lehet bármilyen szép az én írói honlapom, ha nem szolgáltat információt, ha nem közvetíti az aktualitásokat, akkor rövidtávon az olvasót fosztom meg, hosszabb távon viszont én magam leszek a vesztes. Hiszen egy írónak olvasókat veszíteni végzetes hiba.

Ha Ti nem vagytok, akkor én sem lennék...
Köszönöm nektek, hogy vagytok!
(elárulom, félnék is egyedül a sötétben) 

Élem a stresszes mindennapjaimat. Megyek-jövök, jövök-megyek, intézkedem, igyekszem megoldani a problémás helyzeteket.

A munkám miatt (nem az írásra gondolok) nagy sok emberrel találkozom és sok új ismeretséget kötök. Szeretek érdekes emberekkel megismerkedni, vagy csak figyelni őket, hogyan reagálnak különböző élethelyzetekben. Sokat utazom, de évek óta nem mentem sehová vonaton. Most viszont, szokás szerinti fővárosi találkozóim miatt kivételesen nem autóba, hanem vonatra ültem.

Rögtön a jegyfoglalásnál visszatértek a tömegközlekedés izgalmai.  Elővétel, helyjegy, aztán a drukk, hogy kivel lep meg a sors, és mosolyoghatunk majd zavartan egymásra, mint rokonok a családi összejöveteleken.  Azt gondoltam, hogy az utazás így pihentető, mert majd olvasok, nem kell az útra és a vezetésre koncentrálni és különben is, ezek már nem azok a régi WC- szagú kocsik, ahol az üléshuzatot előző hétvégén pár jópofa surmó lehányta, vagy levízelte.
Tévedtem. Kevésbé pihentető mint gondoltam, viszont igazán érdekes embereket lehet látni.

A rutinosak fülhallgatóval zárják ki a külvilágot. Sajnos, én ilyesmivel nem tudtam készülni. Viszont nem is volt rá szükségem, hiszen az útitársaim (néha igen csak mókás) telefonos csengőhangjai rendszeres zenei aláfestést biztosítottak. Érdekes megfigyelni, hogy különböző karakterű emberek, milyen csengőhangot választanak.

A négyüléses boxban mi is jól összejöttünk.
Velem szemben egy tizenéves tinilány ült (Coelho könyvben elmerülve) az említett mp3 lejátszóval. Ránézésre máris házasságok mehetnek tönkre miatta, mert valahogy ezt a generációt már több eső és napsütés érte. Vagy a fene tudja. Az én időmben, még egy tizennégy éves lány, tizenkettőnek is alig-alig látszott. Most pedig, ha érettségizőnek látszik, akkor két napja van személyije, vagy kiderül, hogy még börtönbünti jár érte.

A „kicsit beszélni magyar” közel- keleti úr is élmény volt a sajátos „ez nem van” telefonjaival.
Viszont az igazán különleges utastársam mellettem ült. Egy középiskolás fiú volt, aki kollégista mivoltát meghazudtoló ételmennyiséggel tartott hazafelé. Péntek estéhez képest két ételest is kipakolt a kis asztalra. (az én kollégista osztálytársaimnak csütörtökön már soha nem volt egy szelet kenyerük sem otthonról) Elővett egy újságot, és fejjel belebukott, miközben kényelmesen az arcába tuszkolta a hatalmas szendvicseit egy kis újhagyma társaságában.
Természetesen mások is észrevették közösségi hagymaevőnket. Talán azt lesték, hogy nem fog-e a következő pillanatban egy tábla szalonnát is előkapni.

Őszinte leszek: én az a típus vagyok, aki a szépen csomagolt, diszkrét kis szendvicsét sem eszi meg ha közben ülnek körülötte, de nagyon jól szórakoztam magamban. Már láttam is magam előtt egy használható karaktert, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon az én történetemben, egy ilyen srác a moziban, pop-corn helyet otthonról vitt liba tepertőt (töpörtyűt) rágcsálna? 
Amíg ő jól lakott én gonosz módon jól szórakoztam. Töprengtem is, talán megkérdezhetném, hogy nem hozott-e véletlenül magával egy kapát is?
De végül hagytam. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ráadásul nagyon jól ment ez neki nélkülem is.

Inkább lehunytam a szemem és képzeletben visszautaztam az időben, a kis nyírségi faluba, ahol felnőttem, és ahol az élet mindig felhőtlenül boldog és békés volt. Kapával, hagymával, töpörtyűvel. Stresszmentesen.

Szokásos hétköznap.
Fáradt vagyok mint mindig. Persze naponta megkapom az ismerősöktől, barátoktól, hogy túlhajtom magam, és pihennem kellene. Jól esik, hogy aggódnak értem, de nem bírnék tétlen maradni. Valamit mindig csinálnom kell. És sajnos messze vagyok még attól, hogy megengedjem magamnak a pihenést.
Pedig nagyon hiányzik. Csak nem beszélek róla senkinek.

De jó lenne már szabadságra menni…
6 éve nem voltam nyaralni.
A pihenést minden év augusztusában az az 5 nap jelenti, amikor otthon lehetek egész nap. Játszom a kutyákkal, olvasok.  Majd két-három napra elmegyek Visegrádra és Esztergomba. Imádok ott pihenni. Érezni a természetet és a nyugalmat. Mintha senki nem sietne. Olyan más minden.
Átsétálok a hídon Szlovákiába egy nagy adag fagyira.  (fagyi függő vagyok, mondtam már?) Gyanítom, hogy Párkányon van a világon a legfinomabb fagyi, de ezt nem kell reklámozni, mert akkor mások is oda mennek és megeszik előlem. :)

Este ha haza megyek kénytelen leszek enni egy kicsit.
Ez még a 90 napos diétába is belefér. Hétfőn kezdem el. Egyszer már végig csinálta. Nem mondanám, hogy könnyű volt, de megvolt az eredménye.

A legjobb lesz ha most megyek és eszek valamit. ;)