A mumus

A nevem John Cure.

Ha őszinte akarok lenni, most 32 évesen sajnálok minden napot az életemből, amit nem írással töltöttem. De nem sajnálom azt a 12 évet amit más művészeti területek rajongása iránt áldoztam, mert hiszem, hogy az az út vezetett idáig.

Egy történetet leírni a legcsodálatosabb dolog az életben. Persze már nem papírra írunk, hiszen az info-kommunikációs eszközök uralkodásának idején, valahogy szinte elkerülhetetlen, hogy ne egy számítógépen tároljuk a dokumentumainkat, fotókat, számunkra fontos- vagy annak vélt-, dolgokat. De talán az igazán nagy baj mégis az, hogy egy számítógépen tároljuk a gondolatainkat is, amiket igazán méltó módon csak a papír tud megőrizni.

Nekem fontos, hogy érezzem a festék és papír mámorító illat elegyét. Nem tudom, hogy végeztek-e ilyen kísérleteket, de minden bizonnyal Endorfint termel, és függőséget okoz, hiszen ha kézbe veszek egy könyvet az első, hogy fellapozom és magamba szívom az illatát.

Nagyon tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor leküzdhetetlen vágyat kezdtem érezni hogy könyvet írjak. Olyan szenvedély és tűz lobbant fel, amit csak a legnagyobb szerelmek tudnak gyújtani az életben. Úgy éreztem meghalok, ha nem kezdek el azonnal írni.

Kölcsön kértem egy írógépet és hozzá fogtam leírni a történetet.

Hosszú, izgalmas folyamat volt, hagyni a karaktereket életre kelni, figyelni hogyan reagálnak a helyzetekre, amibe sodrom őket. Imádtam és élveztem minden percét a nehézségekkel együtt. A mesemondáshoz egy Erika nevű írógép lett a társam. Erika pedig hívogató volt és mohó. Csak úgy falta fel a lapokat. De én pontosan ilyennek szerettem őt.. A mai napig is jó érzés, ha kinyomtatom és kézbe veszem az elkészült oldalakat. Érzem a súlyát. A papírnak és az elvégzett munkának is. Nem tudom miért, de csak így érzem befejezetnek. Azt hiszem így vannak a gondolatok biztonságban.

Nagyon sok történetem van. Látom őket. Van amelyiket jobban, van amit még kevésbé. De lassan, ahogy múlnak a napok, mindig egyre élesebb a kép. Egyre közelebb kerülnek hozzám. Így mindig van olyan történet is ami már része az életemnek...

Azt hiszem a legfontosabb, hogy legyenek történetek amik bennem élnek. Amíg a cselekmény pulzál az ereimben, és nem jegyzetekből írok, addig kihívás lesz számomra a Fehér Papír.

Szerencsére abban is biztos vagyok, hogy az éhségét is lesz mivel csillapítanom.